Négy évvel Ridley Scott Gladiátora után az ’50-es, ’60-as években nagy 
népszerűségnek örvendő szandálfilmek előtt Wolfgang Petersen is behódol: 
a Trója grandiózusságának és cselekményvezetésének köszönhetően minden 
ízében Hollywood fénykorára emlékeztet. 

Parisz, Trója hercege (Orlando Bloom) beleszeret Spárta hercegnőjébe, 
a szépséges Helénába (Diane Krueger). Azzal, hogy a  két városállam 
keservesen megszületett békéjének ünnepét követően hajóján elbújtatja 
az asszonyt, végérvényesen magára haragítja Heléna férjét, Meneláosz 
királyt (Brendan Gleeson). Egy ilyen dicstelen tett nem maradhat 
megtorlatlanul: fivére, Agamemnón (Brian Cox) hajóhadával tengerre száll, 
hogy elégtételt vehessen. Míg Meneláoszt a színtiszta bosszú, Mükéné 
telhetetlen királyát a becsvágy vezérli: ha Trója nem hódol be előtte, 
hát porig romboltatja, megszerezve ezzel a teljes hatalmat az Égei-tenger 
felett. A döntő csatára a Priamosz király (Peter O’Toole) irányította 
Ilionban, a fallal körülvett városban kerül sor, melyet korábban emberfiának 
nem sikerült bevennie. Agamemnón oldalán küzd az öntörvényű, és éppen ezért 
a királlyal állandóan összeütközésbe kerülő legendás harcos, Akhilleusz 
(Brad Pitt). A férfi méltó ellenfélre lel Hektór herceg (Eric Bana) 
személyében, kettejük kitartása pedig akár a végső csata kimenetelét is 
befolyásolhatja. 

A kezdet nem túl bíztató: Petersen az első háromnegyed órában a tankönyvek 
meglehetősen száraz stílusában rágja szánkba a közelgő eseményeket és annak 
lehetséges következményeit, már-már televíziós dramaturgiát követve – 
a nagyszerű jelmezek és díszletek elenyésznek a számtalan közeli felvétel 
láttán. A lassacskán unalomba fulladó film éppen időben, a hajók megérkezésekor 
kap erőre: a látványos, Ryan közlegény megmentését idéző partraszállást követően 
a Trója jobbnál-jobb csatajelenetek garmadáját kínálja, szusszanásnyi szünetet 
sem hagyva a nézőnek. Ezzel egyidejűleg végre a jellemek is kezdenek megtelni élettel. 

A Homérosz Iliászát nagyvonalakban követő történet elsősorban a személyes 
ellentétekre koncentrál. Petersen hangsúlyos figyelmet fordított a karakterek 
kidolgozására és arra, hogy motivációik ne maradjanak rejtve a néző előtt, 
így a meglehetősen egysíkú  Agamemnónt leszámítva még a legutolsó mellékszereplőt
 sem hanyagolta el. A színészválasztás azonban hagy maga után kívánnivalót: 
a Hektórt megformáló Eric Bana és a hosszú évtizedek után ismét tündöklő Peter 
O’Toole a lehető legjobb formájukat hozzák, ám a hol rettenthetetlenül küzdő 
kegyetlen harcosként, hol pedig hősszerelmesként tetszelgő Brad Pitt elég hiteltelen 
Akhilleusz szerepében. Ugyanez hatványozottan elmondható az események 
mozgatórugójának számító szerelmespárra: a kamerába üres tekintettel meredő 
Orlando Bloom mellett Diane Krueger szépségéhez sem társul tehetség, jelentősen 
csorbítva ezzel kettejük lángoló szenvedélyének hitelén. (öhm köhm...sztem igen is 
jól játszák a szerepüket, és Helennek is van tehettsége. Majd akkor beszélj, ha te 
is képes leszel erre! Bleeeee!---P.L.----)

Ám a Trója szemmel látható hibái ellenére is tisztességesen elkészített mozi, 
mely egyfelől tisztelgés a régi idők nagy hollywoodi produkciói előtt, másfelől 
ízig-vérig mai, nagy fordulatszámon pörgő alkotás: mikor a hosszúra nyújtott 
prológus után Petersen végre ráérez a történet ízére, nincs megállás. A kezdeti 
egysíkú kamerabeállításokat epikus, A Gyűrűk ura-trilógiához fogható nagytotálok 
váltják fel, Akhilleusz és Hektór összecsapásakor pedig egyszer csak azt vesszük 
észre, hogy mind a tíz körmünket lerágtuk az izgalomtól. 

SzB